Tavaly, október 29-én még csak nem is sejtettem, hogy teljesen meg fog változni az életünk év végére. Egy új blogíró poziciót kell találnom megint. 

Annyifélék vagyunk mi, emberek. És azt látom a világban, hogy egyre kevesebb esélyt adunk egy másik ember felfedezésére, megismerésére. Egyre kevésbé vagyunk kiváncsiak másokra, és egyre inkább akarjuk azt, hogy mások legyenek kiváncsiak ránk. Csak folyton visszaidézzük mások, vagy saját nézőpontunkat az emlékeinkről. Csak saját valóságunk rabjaiként vágyunk rá, hogy megértsenek, de mégis oly nehezen tudunk megnyílni valaki más számára. Főleg, ha önmagunk számára is. Annyira felszínes lett ez az egész. Azt látom a világban. 

Meg hogy nem tudjuk megkülönböztetni a véleményt a ténytől. Elvesztettük a hitünk. Az országvezetőkben, a tudományban, a szakvéleményben, az emberekben. Annyi rossz történik a világban, annyi gonosz cselekedet, hogy ösztönösen a rosszat feltélezzük sok-sok dologban. Az emberi gonoszságban, valakik rossz akaratában, gaztetteiben hiszünk inkább. Hisznek. Én próbálok ennek ellenállni, és továbbra is a jót látni, a jót keresni a világban. 

Január elsején véletlenül láttam két perc híradót, két hírt. Az egyik arról szólt, hogy egy rendőrt meglőtték, és azt hitte belehal; főcím: ne haragudj, de meg fogok halni - mondta telefonon édesanyjának, miközben a mentőket várta (spoiler alert: nem halt meg). A másikban valaki megölte az édesanyját. Kérdéses ezek után, hogy miért nem akarok ezekről tudni? A mostanában divatossá vált, és sokszor könnyelműen használt szóval élek: káros. Ez a káros. 

De valakik valóságába ez is belefér. Valaki valóságába belefér, hogy felelőtlenül száguldozzon az utakon akár mások életet is kockáztatva ezzel. Valaki valóságába belefér...

... hogy pincérként egy kocsmában miközben odajön az asztalodhoz leszedni a poharakat, elvegyen egy szeletet a rendelt pizzádból.

... hogy a haverjaival egy házibulin összetörje a berendezést egy bérelt hétvégi házban. 

... hogy lopjon másoktól, és piára költse. 

... hogy azt a tátongó űrt az életében drága megvásárolható dolgokkal próbálja kitölteni rendületlenül. 

... hogy a föld lapos, a járvány egy biológiai fegyver, és irányítani akarják az embereket chipeken keresztül. 

... puszta kézzel gyilkolja meg az édesanyját. 

Ijesztő hely lett ez a világ. Eddig is azt gondoltam, hogy az én törékeny lelkemnek és érzékenységemnek egy borzasztóan nehezen elviselhető, kiábrándító hely. De napjainkban, gyakran azt választom, hogy inkább ebbe bele sem gondolok. Hogy olykor még edukációtól függetlenül miket képesek elhinni az emberek. Hinni. Hiszen az ember olyan sok mindent nem tud biztosan, egyszerűen nincs tényleges információja, bizonyítéka az eseményekről, mégis olyan meggyőződéssel közli a véleményét, a hitét, mintha nem is létezhetne más valóság annál, kizárt egyéb alternatíva. Ijesztő.  

Azt álmodom, hogy egy zöld, virágos réten szaladok át a fák felé a napsütésben. 

Nem az év ilyen vagy olyan. A hozzáállásunk. 

Kétezer-húsz

Mostmár ijesztően beférkőzött a mindennapokba. Pedig áprilisban is ezt gondoltam, amikor már tényleg a csapból is ez folyt a víz helyett. De nem hallottam még ennyire elkeseredettnek anyukámat a telefonban. Mint most, amikor egy munkatársa nem élte túl. Egy nő, akivel minden nap ugyanott dolgoztak, ugyanott ebédeltek, ugyanott féltek - valahol mélyen, elhallgatottan - ettől az egésztől. Mégha nem is hitték el teljesen, és inkább valami felsőbb hatalom akaratának tartották, mert könnyebb volt, mint tudatosítani, hogy ilyen rossz dolgok is történhetnek. Mondogatták: max. csak mint egy nátha, legyűröd, és mész tovább. Viszont nekik lassan az sem lesz, ahová továbbmenni. Hiszen a munkahelyük nagy részét már nyáron felszámolták, és nekik is számítás alatt vannak a további napjaik a gyárnál. Ez is tovább nehezítve a súlytó bizonytalanságot, ami beférkőzött, helyet talált, és be is fészkelte magát a mindennapokba.  

HSP. Highly Sensitive Person. Magyarul hiperérzékeny. Ezt a szót használta rám hat-hetedikesen egy osztálytársam. Már nem emlékszem, mi kapcsán volt a beszélgetés (valószínű valamilyen "túlreagálásom" lehetett), de a helyre emlékszem. A központban, a kultúr előtti lépcsőn ült, én vele szemben álltam. Sokáig nem is jutott ezután eszembe a szó, és már nem emlékszem még mikor találkoztam vele, de nem ragadt meg. Azt hiszem,  angolul kellett halljam, és olvassak róla egy keveset, plusz kitöltsek egy tesztet, hogy "rájöjjek". Azért használom az idézőjeleket, mert ez nem volt épp akkora felismerés, már egy jó ideje leesett, hogy ilyen érzékeny vagyok, sőt, megtanultam megszeretni ezt, és jobb napokon sikerül is; csak a terminus nem volt meg ilyen tisztán. És hogy ilyen sok emberhez hasonlítok még ebben. Az előző bejegyzés végén is az egyik ilyen jellemzőnkről írtam. Pedig nem is tudtam. 

Szóval ezek a mindennapok. Hogy idén még rendezetlenebbek. Home office március óta, és az a minimális rutin is eltűnt a hétköznapjaimból. És úgy állok itt október végén, mintha tegnap lett volna március. Még mindig nem a víz folyik a csapból, és nekem is meg vannak számolva a további munkanapjaim. Szó szerint. Mondjuk én nem számoltam meg, csak hónapokban tudom. Öt. Szóval, kettős lábbal rúgdos ki az élet a határtalanná nőtt komfortzónámból. Engem, akinek attól gyomoridege lesz, ha elképzel egy beszélgetést egy régi barátjával, akivel másfél éve beszélt utoljára. De mindennap gondol rá. Nekem a barátságok elmúlása is olyan, mint egy szakítás. És ez sem most esett le. Már az első hét hónap után elmondtam egy barátnőmnek, hogy "nem normális", hogy hetente többször fájdalmas beszélgetéseket folytatok le vele a fejemben, amik már megtörténtek, vagy megtörténhetnének, és minden nap gondolok rá. De "az én világomban" ez normális. Hiszen a volt kapcsolatomon sem másfél év volt túltenni magam, mint mondták, hogy fele annyi idő kell, mint amennyit a kapcsolat tartott. Szóval igen. Nehezen engedem el a dolgokat, és még szorongok is. Pedig arról azt hittem, nem. Vagy nem is? Most vitázok magamban. De nem tudom. Jobb lesz, ha nem tudom, és majd kiderül. Mert így is, úgy is, olyan dolgokat kell megtegyek, amikben nem fogom magam kényelmesen érezni, de mégis muszáj lesz. 

Kétezer-húsz. Érdekes egy év mindenképp. Szilveszterkor biztos, hogy nem számítottam ilyenre. Érdekes... érdekes. Ér-de-kes. 

2020

Ide is még voltak időközben az ötletek, hogy mikről fogok írni, és van is hat nyitott piszkozat, csak valahogy...

... Ezt hónapokkal ezelőtt olvastam sok év után újra, és azóta sem láttam szebben kifejezve:

Mert tudom, minél régebb jártál valakinél, annál nehezebb újra felkeresni...

Szóval ötletek maradtak. És már nem is igazán jutnak eszembe, hogy mik voltak, de tuti valamilyen nagy megfejtések az élet nagy dolgairól. 

Csak úgy vagyok már a bloggolással is, mint a sorozatnézéssel. Elkezdem, de nem fejezem be. Ábrándozok nagyokat, heti rendszerességgel, hogy ezt is megírom, arról is írok, és végül neki sem állok. Mint a Big Bang Theory utolsó (?) évadának. A 100-nak. A rendszeres testmozgásnak. A teázásnak. A helyes étkezésnek. A döntéshozásnak. 

És hiába nézegetek két havonta TedTalks videókat, és tervezem el, hogy mennyi mindent megfogadok belőlük. Még azt a levelet sem fejeztem be, amit magamnak kezdtem el írni, hogy minden alkalommal, amikor rossz napom van, elolvashassam.  

Nyílván, amikor elkezdtem írni, egyáltalán nem erről akartam. Hanem a szerelemről. 

Hogy milyen érzés a nap 24 óráját együtt tölteni a kedvenc emberemmel, a legjobb barátommal. Az első két napos elválás előtt ugyanaz az érzésem támadt, mint amikor kikísértem a vonatállomásra egy-egy Kolozsváron töltött hétvégéje/hete/hónapja után: bárcsak még egy kicsit maradhatnék vele. Annyira hozzászoktam a jelenlétéhez, hogy egy-egy pillanatra el is felejtettem, hogy hazament. Úgy tettem magam mellé a kezem, hogy kerestem az övét. Egyszer-kétszer, még el is kezdtem mondani neki valamit, mire rájöttem, hogy már nincs ott. És most már megértettem, mire mondta a legjobb barátnőm, hogy a régi kapcsolatairól már azt gondolja, nem is volt akkor szerelmes. (ud: tudtam, hogy ezt már egyszer leírtam.) Hogy az, amit most érez, ahhoz képest, amit évekkel ezelőtt, más emberek karjaiban, összehasonlíthatatlanok.
Úgy érzem, vele minden rendben lesz. Mármint az életben. Akárhogyan alakuljanak is a dolgok, biztonságban leszek.
Egy-egy elcsípett gondolatban olyan, mintha egy másik én lenne. Sokszor olyan mértékben gondolkodunk ugyanúgy, vagy mondjuk ki egymás gondolatait, hogy ijesztő is lehetne. Akár. De inkább olyan ismerős, és olyan bensőséges. És igaz.
Ez a sok-sok szeretet, amit olyan jó végre kiszeretni magunkból!
Szóval az érzéseim.
Valahogy ezek mindig befészkelik magukat a sorokba.

Egyszer egy barátom ezt mondta rólam: igen, te ilyen vagy! hogy amit érzel, azt nagyon mélyen átéled, s tényleg beleéled magad. ezért amikor boldog vagy, akkor az egekben jársz, annyira jól tudod érezni magad. de amikor ilyen szomorú, akkor nagyon mélyen szomorú.
Sok időbe telt ezt elfogadni magamban. Mert hiába mondanám, már nem vagyok ilyen, és megfelelően tudom irányítani érzéseimet. Hazudnék. És már nem szoktam annyit hazudni. Mint régen, amikor néha a saját érzéseimről is azt gondoltam, hogy ez nem valóság. Utólag be is igazolódott.

Akkor itt ezt most befejezem, hogy legyen vége is. Már hiányzott. 

pillangóhatás

muszáj azzal kezdenem, hogy a kedvesem laptopjáról blogolok. :)
a blogíró pozició ugyanaz, és eszembe is jutott az első blogírós időszak. az a vicces (vagyis inkább a: nem véletlen), hogy pont egy ugyanilyen elrendezési lakásban voltam. a szobánk is ugyanott van, és még az ágy is pont ugyanúgy, ahogy itt. az ajtóval szemben, ahogy belépsz jobbra. onnan azért költöztem el, mert nem tudtunk megengedni olyan drága kintlakást (60/félszoba). innen pedig azért fogok, mert megengedhetek már magamnak ennél drágábbat is. nyugalom-vásárlás. jó napot! egy kis nyugalmat kérek! itt fogyasztanám, de az nem lehetséges, úgyhogy elvitelre lesz. magunkért. és még sok minden mást is fel tudnék sorolni, de ezek a döntő érvek a pro és kontra listán. és ezt már csak fejben kellett megírjam :)

húha. de jó érzés ezt. ezeket leírni.

úgy gondolom, hogy egy ember abból ismerhető meg a legjobban, hogy miként kommunikál. vannak emberek, akiket annyira korlátoz az, hogy miként írják le a szavaikkal a világot, hogy ki sem tudnak mozdulni belőle. nem képesek annál tovább látni, mint amíg a saját világuk tart. ez szomorú. igazából eddig idegesített, meg nagyon zavart az ilyen, de mostmár csak sajnálom az ilyen embereket. hiszen nem lesznek képesek megismerni új nézőpontokat, nem fognak tudni egy jót (!) vitatkozni valakivel, és érveket, ellenérveket felhozni. csak a saját interpretiációjukat fogják hajtogatni, és amire még képtelenek, az a meghallgatás. szomorú.

ha nem vagy képes látni a hibáidat, hogy is tudnád kijavítani őket? én szeretnék fejlődni. nagyon nagyon sokat. és úgy érzem, nagyon jó irányba haladok az önismeret útján. :) lehet, ez az egész lényege? mármint, ezzel tud igazán lényege lenni a dolgoknak? szép gondolat. :)

ma hazafele a buszon, annyira körülfont az érzés: szeretem, hogy kicsordult a szememből a boldogság.

most már értem, mit értett azalatt az egyik legjobb barátnőm (a kettőből), hogy ahhoz képest, amit most érez, visszagondolva az eddigi kapcsolataira, akkor nem is volt szerelmes.
másképp látom már én is. legalábbis ez most mélyebb eddigi bármilyen kapcsolatomnál. még nem is éreztem ilyet. ilyen tisztán szeretni.
ezt nem tudom másképp megfogalmazni, de valami olyasmi, hogy ő a legjobb dolog, amit valaha meg kell tanuljak. :)

szóval most valami megint meg fog változni. és amilyen türelmetlen vagyok ebből a szempontból, azt várom, hogy legyen már megváltozva. a munkában is ez van :))

álom ez csupán, és megragadtam abban a pillanatban a valóságban, amikor gondolkodom, hogy leugorjak-e abban a magas irodaházban?

#nofilter

húha. hol is kezdhetném? így év vége fele, normális, hogy többször eszembe jut az elmúlt év, és azok kisebb/nagyobb történései. és akkor csak úgy random bele is vágok, és a dolgok nem feltétlenül egyeznek meg a fontossági sorrenddel. :)
végre megkaptam az előléptetést a munkahelyen. amire konkrétan azóta vágyom, amióta elkezdtem ott dolgozni. a kitartó munka meghozta gyümölcsét, és az eddigi majdnem két hónap elteltével, büszkén ki is jelentem, hogy nagyon szeretem.
összeköltöztem a barátommal. <3 és úgy érzem általa (is) tudok meg sokkal több dolgot magamról. például tudom, hogy nem tudok annál szebb érzést elképzelni a világon, mint amikor egy nap (akár nehéz) után végre egymás karjaiban vagyunk, és elönt az a végtelen nyugodság érzés, ami máskor sose. legszebben megfogalmazva: "Csókot adtál és a szívem megnyugvással terült széjjel." (M. A.)
ebben az évben töltöttem a legtöbb időt önreflexióval.

talán ezzel tudnám a legjobban kifejezni, hogy mire is jutottam. s az a vicces, hogy ez a kép elég régóta ott van a telefonomon, de tegnap este csak így random eszembe jutott valami ilyesmi a kádban fürdés közben, s amikor ma újra olvastam, nem is emlékezve, hogy láttam ezt valaha, nagyon jó érzésem lett. 

hiszen a legtöbbször nem nagyon vágyik többre az ember, minthogy megértsék. legalábbis én így vagyok. viszont nagyon sokáig nem értettem magam, és folyton csak hibáztattam, kritizáltam, nem szerettem. de mára sikerült felfedezni nagyon sok cselekedetem, döntésem, reakcióm eredetét. és másokét is. talán előbb kezdtem el másokat figyelni, mint magam. ezt miért csinálhatja? most miért reagál így? mit és miért? és szép lassan rájöttem, hogy "minden" (mert persze, csomó minden nem, de) csak interpretáció kérdése. hogy te hogyan fogadod be a világot. mi alatt mit értessz. illetve sok vonás, szokás, legfőképp az, amit magaddal hozol. otthonról. egy közegből. egy olyan helyről, ami formál. valakitől, aki miatt lettél valamilyen. (hú, remélem követhető. mondjuk, lehet nem ugyanaz lesz az üzenet, mint amit én szeretnék ;). szóval az vagy, aki vagy. csakmert megtörténtek veled a dolgok. és legtöbbször pedig, ahogy látod épp a világot biológiai/kémiai reakciókból fakad. 

nameg az egyik legjobb dolog a beszélgetés. olyan jól tud esni valakivel megbeszélni a dolgokat. olyan szép tud lenni egy félreértést tisztázni, és megérteni valaki (túl)reagálásának okát. ami például egy évekkel ezelőtti rossz emlék miatt is lehet.

nagyon sok mindenkivel jóban lettem idén. legtöbbször első ránézésre el tudom dönteni egy emberről, hogy mennyire tudnék jóban lenni vele. több embert, úgymond kiszemeltem magamnak, hogy: de jó lenne jóban lenni vele! és sokszor azt éreztem, hogy: hm, lehet ő nem akarná. mostmár örülök, és mosolyogva gondolok vissza, hogy milyen sok kiszemeltemmel ( :)) ) sikerült megismerkednem. (neked mit jelent, hogy jóban lenni? :)

az egyik legjobb meg az évben, hogy egy olyan emberrel lettem annyira jóban, akire mára, az első homályos másfél év elteltével nyugodt szívvel gondolok úgy, mint egy barátomra, akiről "sose" gondoltam volna (utálom ezeket a szavakat most már... hiszen nem tudják azt jelenteni, amit kellene. egyik este, egy másik félreértés során például a "minden estét" csak az aznapi estére értette valaki :-") egyik a másik. 

mi volt még ebben az évben?

költözés. mármint össze is, meg egyik lakásból a másikba is. elképzeltem valami ilyesmit egy pár évre egy pár éve (igaz, más barátokkal), hogy összeköltözünk, s bandázunk nagyokat, lagzizunk együtt, karácsonyi (és nem csak) vacsorázunk együtt, meg ilyenek :D 

2018-ból van két bejegyzés itt. ez a harmadik. és három vázlat. amik a következők: 

2018. 03. 08.

Szóval ez. Ez az év. Hogy így eltelt.

És én közben annyira megszerettem, hogy néha úgy érzem, legszívesebben csak úgy magamba ölelném.

A szó szoros értelmében. Csak szoros. És nem pont ugyanaz. Hiszen az atomok szintjén igazából sosem érintkezünk. Érted? Sosem értem még hozzád, a szó szoros értelmében.

Ebben az évben maradt nagyon sok mindenből már csak egy nekem. Szájbalzsam. Nagyszülő. Legjobb barát. B terv. Emlék a hatodik osztályból.

Jó lenne már ezt a határozatlan idejű szerződést is felbontani Istennel. Még mindig nem értem az apróbetűs rész végére, és túl sok minden van, amit ráutaló magatartással be kell tartanom.

Isten ágya meg van vetve, és Isten áldja meg.

Valaki megette reggelire az önbecsülésem.

Nem bírok vele lenni. Amióta egyedül maradt, nem tudom elviselni, hogy ilyen egyedül maradt. És amikor meglátom, és amikor leülök vele szemben, és amikor egyszerre téved a tekintetünk az üres ágyra, én már kell sírjak. De persze nem tehetem meg, érte. Nem megtenni pedig alig tudom. Így nem bírok vele lenni.


2018. 10. 26.

majdnem (2 nap) három hónapja, hogy összeköltöztünk,

***

ja nem. két vázlat van. ezt is annak számoltam. annak is. :D

tehát nem mondhatni, hogy sokat írok. de nem csak blogot. úgy általában.

szeretek visszagondolni minden évre úgy év végén, hogy: akkor is ez volt életem eddigi legjobb éve! ragadtak a nők, mint a le... ja, ez már nem :D

volt néhány év, amikor ez nem sikerült, de örülük, hogy most igen. (mondjuk hátra van még 10 nap, de tudom, hogy holnaputántól végre olyan nyugi lesz, amilyen egy évben egyszer lehet csak, szerintem, és pár évet kihagytam, úgyhogy ez nagyon jó kell legyen/lesz!
szóval boldog vagyok, és végre úgy érzem, nem csak teszem egymás után a lábaimat, hanem haladok valamerre. jó útnak tűnik. ez tűnik a jó útnak. :)

egy új fejezet előtt

kb. két hónap, (ha minden a tervek szerint alakul), és összeköltözöm a barátommal. húha. életemben először csinálok ilyet, és az érzés, ami körülleng jelenleg, az az izgatottság. :) nagyon izgulok, hogy milyen lesz, s egy csomó mindent próbálok leszögezni magamban, hogy mitől legyen majd még jobb. mert vannak olyan alapdolgok, amiket hajlamos vagyok gyakran elfelejteni. ilyen például az empátia, a türelem, a beszélgetés. helyette meg csak magamban túlreagálom/túlgondolom a dolgokat, és fölöslegesen hisztizek, vagy szomorkodok magamban, és olyan dolgokat teszek, amiktől akár lelkiismeret furdalásom is lehetne, de egyelőre ügyesen meg tudom magyarázni magamnak hülye kifogásokkal, hogy ne legyen. (aztán bele gondolok, hogy fordított helyzetben én akarnék-e tudni ilyesmiről, és rájövök, hogy nem. az csak fölöslegesen kétségeket keltene bennem, holott valószínűleg a másiknak semmit nem jelentett egy egyszerű figyelemelterelésen kívül; és úgy sem értené meg. - magamból kiindulva legalábbis). 

évente írok naplót. én. aki anno annak idején ( :)) ) majdnem naponta megpróbálta kiírni magából, hogy mik hatására, mi zajlik le benne. hm. és most 2016-17- és eddig 2018-ban egy-egy írás van. szóval ennyire nem írok. lehet, hogy közrejátszik az is, hogy nem igazán vagyok itthon egyedül. de amikor egyedül vagyok sem írok. ez nem jó. ezt is felírom az: ezeken változtatni kell listára.
most vagyok szerintem eddig a legmotiváltabb az utóbbi időben. nagyon jót tett ez az oklevél a munkában. (én lettem az első negyedév legjobb dolgozója). mondjuk nagyon sokat is tettem érte, de örülök, hogy megkaptam az elismerést. :)
visszatérve, ilyenek vannak még a listán, hogy nem cigizek. csak szórakozok. mondjuk még csak négy napja, de azt hiszem sose akartam ezelőtt letenni a cigit, és soha nem voltam ilyen elhatározott. de most hárman a barátnőimmel, eldöntöttük, hogy júniustól nem cigizünk, és eddig elég jól megy. mondjuk nagyon kell a figyelemelterelés. (mint pl. alma, banán, szotyi, Joe nápolyi egy munkanapra - és még csak annyiba se került, mint egy csomag cigi. :D).
plusz a rendszeres testmozgás is rajta van a listán, mert az nem normális, hogy a legutóbbi lagzis táncolástól lett izomlázam a KAROMBAN! mintha fekvőtámaszoztam volna egy csomót, közben meg csak felemelve tartottam a karom kb. 40 percet összesen. :o
meg régen sokkal keményebb voltam. hm. tényleg el vagyok városiasodva. úriasodva - ahogy apum mondaná. :))
meg:

:)

02.17.
Kb. két hete, elolvastam a blogomat, az elejétől a végéig. hm. érdekes volt. vagy fura inkább?
.z az egy tuti biztos, hogy fogalmam sincs ki vagyok. akkor sem volt, csak ezt nem tudtam. vagy tagadtam. vagy hazudtam magamnak, hogy igen. de most tudom, és ki is jelentem, hogy nem tudom, ki vagyok. és kivagyok ettől. az élet nagy kérdéseiben kellene lassan-lassan meghozni a döntéseket, nekem meg fogalmam sincs, hogy mi alapján kellene azt megtenni.
mennyi ideig kell spóroljak, hogy tudjak elkezdeni egy életet? mert, ha jól élek, de még valamennyiket félre is tudok tenni, pl. mint most, akkor nagyon sok időt fog felvenni, amíg összegyűl. plusz halogatom még mindig a döntést, hogy akkor hogyan tovább. de egyre inkább úgy néz, ki, hogy azt legalább nem egyedül.

************************************************************

ma

még nem tudom mi lesz mi ez tulajdonképpen, de a lényeg, hogy ki kell írnom magamból. hogy is van?! nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. (és persze remélem, hogy évek múlva, mosolyogva fogom ezt is visszaolvasni, mint most télen, az évekkel ezelőttieket.) szóval nagyon elbizonytalanodtam. mindenben. vagy csak megint túlgondolom a dolgokat (pedig becsszó, nagyon keveset vagyok egyedül. vagy csak társaságban?). nem tudom a munkahelyen hogyan tovább. van-e lehetőség további előrejutásban, vagy ennyi volt? nem tudom eldönteni, hogy a kapcsolatom... és itt nem tudom folytatni a mondatot. bepötyögtem egy annyit, hogy: megéri-e; de ez micsoda akkor? megéri-e az időt, az energiát, a bele fektetett terveket, ha vannak olyan pillanatok, amikor egy képzeletbeli beszélgetés alkalmával , csak úgy  gondolatban elhagyja szádat a mondat, hogy: szakítani akarok? és ezek csak a gondolataim. semmi mások. ezek zavarnak így meg. ezek keltenek kétséget egészen még abban is, így majdnem negyedévszázad után, hogy  (különben olyan szinteken vagyok, hogy most majdnem elkezdtem facebookozni, aztán "eszembe jutott", hogy mit is csinálok)... szóval hogy melyik nem. mert az egyik biztos. de hogy a másik is-e vajon? plusz az Á-k. 

folyamatosan csak győzködöm magam, hogy ezért még nem kell lelkiismeret furdalásom legyen, s hogy ez bárkivel/mindenkivel megtörténik időnként, tehát normális. szóval olyan vagyok, mint bárki. kb. ugyanannyi időnk van gondolkodni.  

Az a probléma, hogy az emberek úgy szeretnek, ahogy ők akarnak szeretve lenni. Nagyon nehéz megtanulni azt, hogy mi mit jelent a másiknak. Vegyük például a szeretet nyelveit; hiába halmozod el ajándékokkal, mert te úgy érzed, azzal mutatod ki, hogy milyen fontos, ha ő közben arra vágyik, hogy megöleld, s hozzábújj. :)
Nagyon kell figyelni, és tényleg meg kell tanulni a másikról, hogy ő milyen módon érzi szeretve magát. Az a legvagányabb és a legszebb, ha egy nyelvet beszéltek, akkor majdnem minden megy magától. Akkor is, ha tulajdonképpen sose tudod elmondani, hogy mennyire szereted a másikat. És az úgy normális. Úgy a legjobb, ha annyira szereted, hogy el sem tudod mondani. Meg igazából mondogathatod napestig, ha ő nem arra vágyik, hogy ezt hallja, hanem arra, hogy szakíts időt rá,

Hogy tudhatnak ilyenek dolgokat az emberek magunkról?

Stacey: Igazad volt. Nem vagyok túl rajtad. Mindig is te voltál a nagy Ő és az is maradsz. De nem lehetek veled. (vajon fogja ezt nekem mondani valaki?)

House: Szóval én voltam; te másik pasival leszel, aki eleve nem lehet a nagy Ő.

Stacey: Csodálom, hogy mindig azt hiszed igazad van, és ebben az a frusztráló, hogy legtöbbször igazad van. Éleselméjű vagy, vicces, kiszámíthatatlan és szexi. De Veled magányos voltam, Márkkal van hely számomra is.

House: Értem. 

House

Az a probléma, hogy azt hiszem, igaza volt a Jóbarátoknak, bármennyire utáltam is akkor és utána hosszú időn keresztül, amikor mondták benne, hogy: "én ilyen vagyok." Mert tényleg ilyen, meg ilyen, meg ilyen az ember. És nem nagyon változik. Ezt megmondta az unokatesóm is, amikor én négy-ötödikes voltam, ő meg kilenc-tizedikes, és megmondta persze House is. És tényleg kezdek látni valamit benne. Vannak azok az alaptulajdonságok, amiken úgy sem tudsz változtatni, s most nem szokásokról, vagy viselkedésmintákról beszélek, hanem ilyen emberi tulajdonságokról, mint a naivitás, önzőség, nyugodtság, stb. Szerintem ezeken az ember nem tud változtatni. Mégha valaki kedvéért, vagy a sajátjáért próbálja is mérsékelni, vagy épp az ellenkezőképpen cselekedni, mint amit amúgy tenne, úgy is benne van valahol az. Mégha a hiányában is; az érzésben, hogy tehétne másképp is. Ez olyan, mint a:

Minden veszteség

fájdalomba csomagolt

megkönnyebbülés.

Fodor Ákos

Na jó. Lehet nem olyan. De erre asszociáltam hirtelen. :) Másodszor elolvasva se olyan. :D :))

Hiszen szerintem én már sosem leszek empatikus. Bármennyire is próbálkozom, valahogy sosem jön magától. Aztán persze, miután jól összevesztünk, meg kibékültünk mindent, megpróbálom a másik szemszögéből nézni, és általában leesik, hogy: hüm. akkor ezért. (megvan! !insidejokealert). Szóval nem változunk. Hiszen már huszonhárom vagyok (még majdnem egy hónapig akkor is huszonhárom!). Csak kiformált valamelyinné ez a huszonhárom év, ez a ez a 287 hónap. Az a sok beszélgetés, ami megmozgatott bennem valamikor valamiért valamit. Az a sok szívdobogás, az a sok észrevétlen lélegzetvétel, - köztük ez is - ,  Az a sok fél-véletlen csók, a sok ésszerűtlen döntés a buszon, a

Amikor egyszer olyan véglegesen elhagytál, akkor is megvártad, amíg én hagylak el. Csak álltál a járdán, és nézted, én megállítom-e a buszt, hogy leszálljak, és visszamenjek hozzád. Visszagondolva látom, hogy folyamatosan ilyen érzelmi teszteknek tettél ki, amiken én elbuktam, így hibáztathattál és elveszthetted bennem a bizalmad. Jogosan. Mondjuk azt. De akkor is!

what if i left and it made no sense and you tell your friends and they hold your hands baby nevermind nevermind

több dolog jár mostanában a fejemben.
tavaly ilyenkor adtam magamnak egy évet, amikor csak dolgozom, s pihenem azt a sok fáradalmat az egyetemen, s gondolkodom, hogz hogyan tovább. mit akarok kezdeni az életemmel, mit akarok csinálni ezután. (mert a munkát, amit akkor csináltam, nem akartam már sokáig. holnap se lesz sok kedvem hozzá.) és akkor megismertem egy fiút. pont tavaly ilyenkor, amikor beszéltük, hogy Tusványoson találkozunk. most is pont ezeket beszéljük. :)
és az egyik lényeg, hogy nem döntöttem el, hogy mi legyen ezután. és nem sok fogalmam van még mindig, hogy mit szeretnék csinálni. mit tudnék csinálni. voltak ilyen ötletek, hogy Budapest. de az már túl messze van. van egy ilyen nemistudommineknevezzem, hogy előrelépés itt, amire már egyszer volt lehetőség, csak mást választottak, s akkor most várni a következőt. de ez olyan bizonytalan. vagy hazaköltözni, és otthon keresni valami munkát, csak nem tudom, hogy mennyire lenne most jó ötlet megint a szüleimmel lakni. külön lakást meg szintén nem tudom hogyan,szóval. szóval itt állok ismét minden fontos döntés előtt, és nem tudom mi legyen. és halogatom. halogatom szüntelen. még meddig?
(egy nagy zárójel. az államvizsga dolgozathoz a témámat olyan random választottam. egyszer, azt hiszem 11-ben, a könyvtárból elosztogattak egy csomó ilyen kommunista témája könyvet. onnan van pl. az orosz-magyar zsebszótár :)) és ott kaptam Kolozsvári Grandpierre Emil egyik novelláskötetét, benne egy kisregénnyel. azonnal megtetszett. aztán a címleadás előtt egy héttel írtam a tanáromnak, hogy ezeket gondolkodtam. visszaírta, hogy nem foglalkozik velük. aztán eszembejutott Grandpierre, és jött a válasz:
Kedves Réka,
Kolozsvári Grandpierre Emilnek is az 1945-ig megjelent művei kapcsán vállalkoznék irányításra -- van néhány ilyen (...)
és úgy akadtam a Tegnapra. nem lehet véletlen. :) abban van benne, mint egy társadalmi jellemző, a halogatás művészete. s még annyi minden az önismeretről, az emberekről, a szeretetről, a szerelemről, annyi minden, amiben megtaláltam magam.)
vannak azok a lépcsők, hogy milyen sorrendben kell haladni az életen: tanulmányok -> karrier -> szerelem -> házasság. most jönne a második lépés. és merre?
nem írok. pedig hogy szerettem írni. eszembe jutott, hogy első éven ki volt ragasztva egy idézet a szobám falára, aztán másodéven színes lapok, és rajtuk dalszöveget, szavak, emlékek, idézetek. a külön szobámban csak színes papírok voltak. nem írtam rájuk semmit. most nem semmi. pont így az írással is. tényleg kemény dolog. rengetek erőd meg akaratod kell legyen hozzá. mert mondhatnám most én is azt, hogy nincs időm. de hát semmire sincs. mert mást csinálok. nem fejezek be semmit mostanában már. a sorozataimat se, könyvekről ne is beszélve. nem beszélek a régi barátaimmal, nem járok ki. nem tervezek kirándulásokat, a szülinapomat. nem táncolok, nem tornázom, nem bulizok, nem tanulok, nem filmezek, nem írok. csak dolgozom és pihenek, és dolgozom megint és pihenek, és kitakarítok, bevásárolok, számlát fizetek, dolgozok, pihenek. kivéve, ha vele vagyok. de az nem hétköznap (vagy hétvége). és alig vagyok egyedül. és megfigyeltem, hogy amikor igen, akkor szinte mindig nagyon szarul vagyok. amikor egyedül jövök hazafele, nagyon sokszor elsírom magam, vagy amikor egyedül vagyok itthon, akkor olyan dolgokat csinálok, és olyan dolgokon gondolkodom, amik elszomorítanak. miért?
mindenképp valami nagy változásokra lenne szükség. vagy környezetbeli, vagy társaságbeli, vagy lehet kicsit jobban át kellene gondoljam ezt a kapcsolatvalamit, mert mi van, ha úgy sem lesz belőle semmi? :) nem a legszebb dolog ezt így abbahagyni, véget vetni egy ekkora szerelemnek és elsátálni? (nem hallgattam ma mást: https://www.youtube.com/watch?v=AMU0-BHzroo).
most tettem le a telefont, beszéltem a szüleimmel egy félórácskát. tatám nagyon beteg. öt éve ágyban fekszik, talán tizenegy éves koromban elütötte egy autó, és nagyon megsérült. most meg beteg, annyira fáj a lába, mint még életében soha, és a háziorvos azt mondta, azonnal kórházba kell szállítani, de ő nem akarja. aláírta a papírt, hogy saját felelősségre otthon marad. aztán mára annyira elviselhetetlen lett a fájdalom, hogy azt mondta hétfőn kórházba szállítattja magát, és több mint valószínű morfiumot fog kapni, igazgatósági engedéllyel. azt mondta, nem gondolta volna, hogy át kell még élnie ekkora fájdalmakat életében. ha amputálni fogják a lábát, akkor sem biztos, hogy elmúlik a fájdalom. nyolcvanhat éves lesz augusztus tizenhatodikán, amikor én huszonnégy.
szoktunk hülyéskedni anyummal, hogy szerezzek neki itt munkát, és felköltözik Kolozsvárra. apum mondta, hogy na, költözzön anyád is, s akkor én maradok itthon egyedül, s kérdeztem, te nem akarsz feljönni? azt mondta, én már itt élek, ha ide születtem, ti éljetek ott, ha el tudtatok menni. erre meg anyum a háttérből: de haza fognak jönni. - kicsordul a könny a szememből. tényleg nagyon hiányzik a családom. de hiányzik-e annyira, hogy hazaköltözzek?
szóval több dolog jár mostanában a fejemben.

húha

húha.
annyi minden történik. olyan boldog vagyok. nem emlékszem, hogy voltam-e ilyen boldog. ha igen is, nem számít, mert most olyan érzés, mintha sose lettem volna boldogabb! csak állni a peronon és táncolni a hangosbemondó szövegére. csak fogni a kezét, amíg el nem indul a vonat. csak keresni valamit a laptopon, és érezni, hogy simogatja a hátam. olyan könnyű. olyan könnyű vele(m) minden. olyan könnyű boldognak lenni vele.
az az érzés, hogy ti vagytok a legszebb pár, s senki nem szerette még így egymást a világon, mint ti. :) elképesztő.

húha. egy éve ilyenkor még csak beszélgetgettünk, s pedzegettünk a témát, hogy jó lenne Tusványoson találkozni, s most esek ki az ablakon, olyan szerelmes vagyok :)
szóval húha.

néztem egy videót valamikor, amiben benne volt, hogy úgy tudsz a legkönnyebben boldog lenni, ha a jelenre koncentrálsz. nem filózol s stresszelsz jövőbeli dolgokon, amiken valószínű nem tudsz változtatni, hanem megéled, ami épp történik veled. pl. amikor mosod a kezed, akkor nem azon gondolkodsz, hogy vajon eléred-e a buszt, hanem csak érzed, ahogy zubog a meleg víz a kezedre, s beszívod a szappan illatát stb. vele meg... húha. csak úgy repül az idő. s minden pillanat olyan szép, s olyan jó. nem is koncentrálni, hogy jól érezzem magam. emellett meg sosem elég. belőle sosem elég. ha egy napot vagyunk együtt, ha hármat, vagy akár egy hetet, mindig úgy érzem, hogy nem elég. :)

húha. de jó tud lenni, ha valaki szeret. s ha te is szereted úgy, ahogy ő. :)